Mexikóban már több, mint 20ezer évvel ezelőtt is volt élet, a helyi indiánok segítségével spanyol gyarmatosítók foglalták el 1521-ben

Az országot elsőként benépesítő emberek közel 20,000 évvel ezelőtt érkeztek ide Kolumbusz előtt. Ezek ősei egymást követő, rendkívül fejlett civilizációkat hoztak létre, melyek 1200-tól Krisztus előtt 1521-ig Krisztus szerint virágzottak. Ezek közül a maya és azték kultúrák a legismertebbek.

Hernan Kortez a mai Veracruzhoz közeli tengerpartra érkezett meg 1519 április 21.-én 11 hajóval, 550 fővel és 16 lóval. A helyi indiánok barátságosak voltak és rövidesen az azték Tenochtitlan nevű fővárosba II. Meoctezumához, az azték királyhoz is eljutott a "vízen lebegő tornyokon" érkezett sápadt arcú lények híre. Az azték naptár szerint 1519-ben meg fogják látni a keletről visszajövő Quetzalcóat királyt. A spanyolokat kedvezően fogadták azokban a városokban, melyek nem szerették az azték uralmat, és így a spanyolok indián szövetségeseket szereztek. Közel 6000 indiánnal megközelítették az azték szigetfővárost - egy olyan várost, amely nagyobb volt, mint bármelyik Spanyolországban. Moctezuma kirákly meghívta őket a palotájába, de a spanyolok azonnal foglyul ejtették őt. 1521 augusztus 13.-a az azték ellenállás végét jelentette . A meghódított népek helyzete borzasztóan rossz volt, nem csak a gyarmatosítók véres keze, hanem egy sor járvány miatt is, melyeket a spanyolok által behurcolt betegségek okoztak. Az indián népesség a hódítás idején becsült 25 millióról 1605-re lecsökkent egy millió fölé.

16.-tól a 19. századig egy fajta fajgyűlölő rendszert létezett Mexikóban, amely táplálta a hatalmi harcokkal kapcsolatos eseményeket ezekben az években. A spanyol-születésű gyarmatosítók - melyeket szigetlakóknak, vagy gúnyosan gachupinasnak neveztek - a népesség kis részét alkották, de mégis a nemességet alkották Új-Mexikóban (ahogy Mexikót akkor nevezték), noha korábban alacsony volt a társadalmi helyzetük Spanyolországban. A 18. századra a criollok, a spanyol szülők Új Spanyolországban született gyermekeinek sikerült szerencsét próbálniuk a bányászatban, a kereskedelemben, a mezőgazdaságban, és nem meglepő módon jelentős politikai hatalmat harcoltak ki a gazdagságukkal. A criollok alatt helyezkedtek el a meszticek, a vegyes spanyol és indián vagy afrikai rabszolga házasságok leszármazottai, és a népesség alsó részét alkották a fennmaradó indiánok és afrikaiak. A felkelés szikrája 1808-ban pattant ki, amikor Bonaparte Napóleon elfoglalta Spanyolország nagy részét - így megszűnt a közvetlen spanyol ellenőrzés és a gyarmaton felerősödött a szigetlakók és a criollok közötti rivalizálás. 1810 szeptember 16.-án Miguel Hidalgo y Costilla, egy criollo pap összehívta a hívőit a templomba és kihirdette a híres felhívását a felkeléshez, Grito de Dolores címmel. A szórványos harcok 1821-ig folytatódtak, amikor Spanyolország beleegyezett Mexikó függetlenségébe.

A függetlenséget 23 év krónikus instabilitás követte: az elnöki cím 36 alkalommal cserélt gazdát és Mexikó területének nagy része az Egyesült Államok tulajdonába került. 1845-ben az Amerikai Kongresszus Texas állam annektálása mellett szavazott. Ez kiváltotta a Mexikó-Amerikai Háborút, amely során az amerikai csapatok elfoglalták Mexikó várost. A háború végén a Guadalupe Szerződés alapján (1848), Mexikó lemondott a mai Texas, Kalifornia, Utah, Kolorádó és Új Mexikó, valamint Arizona államok nagy részéről az USA számára. 1862-re Mexikó nagy adósságot halmozott fel Angliával, Franciaországgal és Spanyolországgal szemben, akik közös hadsereget küldtek Mexikóba, adósságaik begyűjtésére. Franciaország a mohó III. Napóleon uralkodása alatt úgy döntött, hogy tovább lép és gyarmatosítja Mexikót, amely további háborúhoz vezetett. 1864-ben Napóleon meghívta az osztrák főherceget, a Habsburg Maximiliánt, hogy legyen Mexikó uralkodója, de uralkodása rövid életű volt.

Az ország dolgai relatívan stabillá váltak Porfrio Diaz diktátorsága alatt, aki 33 éven keresztül uralkodott 1911-ig. A "rend és haladás" jelszavával Mexikót az iparosodás korába vezette el és a háborúktól távol tartotta, amely 60 éven át mérgezte az országot, de a békének ára volt. Betiltották a politikai ellenzéket, a szabad választásokat és a szabad sajtót, illetve az irányítást egy könyörtelen hadsereg segítette. A Diaz irányításával szembeni széleskörű elégedetlenség, sztrájkokhoz vezetett, amely meggyorsította a Mexikói Forradalom kitörését. A forradalom nem egyértelmű harc volt az elnyomás és a felszabadítás között, hanem 10 éven át tartó küzdelem a számtalan vezető között, amely során az egymás követő kísérletek a stabil kormányok létrehozására és a békére, zátonyra futottak a kitörő harcok miatt. Az alapvető ideológiai áramlat, amelyet a forradalmárok követtek, ellentétei fedezhetők fel a liberális reformerek és az olyan radikálisabb vezetők, mint Emiliano Zapata, között, akik a földeknek a parasztok számára való átadását követelték. A 10-éves erőszakos polgárháború ára másfél millió halott volt - nagyjából minden nyolcadik mexikói. A forradalom után a politikai akarat az ország infrastruktúrájának fejlesztésére vagy felépítésére koncentrált, mint helyi iskolák, utak, vízierőművek és öntözővezetékek. Az Intézményes Forradalom Pártja (PRI) átvette a hatalmat 1934-ben (és még ma is a kezében tartja), reformprogramot és a föld újrafelosztását bevezetve.

A következő polgári engedetlenségi hullám 1966-ban volt, amikor egyetemista tanulók csoportjai Mexikóvárosban kifejezték elégedetlenségüket a konzervatív Diaz Ordaz kormányával szemben. Az egypártrendszerrel, a korlátozott szólásszabadsággal és felesleges kormánykiadásokkal szembeni elégedetlenség 1968-ban, a Mexikói Olimpiai Játékok rendezésekor csúcsosodott ki, és akkor a tüntetőket a hadsereg alakulatai gyilkolták le.

Az 1970-es évek végén kitört olajláz megnövelte Mexikó olajbevételeit és ez finanszírozta az ipari- és mezőgazdasági befektetéseket, de az olajfelesleg az 1980-as évek közepén az olajárakat letörte és ez Mexikó legsúlyosabb recessziójához vezetett, évtizedeken át tartva. Nem meglepő módon a gazdasági problémák megnövelték a politikai csatározásokat mind a baloldalon és mind a jobboldalon. A gazdasági problémákat nem segítette az 1985 szeptember 19.-i földrengés, amely nyolcas erősségű volt a Richter-skálán és több, mint 4 milliárd dollár kárt okozott. Mexikóvárosban több száz épület ment tönkre, sok ezer ember vált hontalanná és legalább 8000 fő halt meg.

Carlos Salinas de Gortari lett az elnök 1988-ban a vitatott választásokon, amelyről széles körben úgy gondolják, hogy nem ő nyerte meg a szavazatok többségét. Azonban népszerű támogatást szerzett azzal, hogy sikeresen tárgyalta le Mexikó államadósságát és megzabolázta az emelkedő inflációt. A gyors privatizációs program és a virágzó nemzetközi pénzpiac miatt a nemzetközi sajtó szemében Mexikó a szabad-piaci gazdaságok példanemzete lett. Salinas elnök gazdasági reformjának a csúcspontja a NAFTA, az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Szerződés volt, amely 1994 január 1.-én lépett életbe. A félelem attól, hogy a NAFTA megnöveli a szegénységet az indián parasztok között, a Zapatista erők által vezetett felkelést váltotta ki a déli Chiapas államban. A NAFTA életbe lépett és egy 2000 főből álló parasztok csoportja azzal döbbentette meg Mexikót, hogy elfoglalta San Cristóbal de Las Casa és más körzeti városokat, a társadalmi igazságosság biztosítását követelve Mexikó elnyomott parasztjai számára. A felkelés felgyorsította a társadalmi elégedetlenséget Chiapas államban, amelynek eredménye az lett, hogy a parasztok erőszakosan elfoglaltak több száz épületet, farmot és földet. Legalább 145 főt öltek meg, amíg tűzszünet nem jött létre a lázadók és a mexikói hadsereg között. A lázadók vezére, a csak Marcos alparancsnokként ismert személy, nemzeti hőssé vált.

1994 márciusában Luis Donaldo Colósiot, Salinas elnök megválasztott utódját, meggyilkolták. Az utódja a 43-éves Ernesto Zedillo nyerte meg a választásokat a szavazatok csak 49 %-os arányával. Mexikó politikai rendszere és a fiatal gazdaságának alacsony teljesítménye miatt gazdasági válság alakult ki. Hetekkel Zedillo beavatási ceremóniája után a pesot drámai módon leértékelték és az árak Mexikóban drámai módon megemelkedtek. Mexikó majdnem gazdasági csődbe jutott és az a sürgős 50 milliárd dollár hitelcsomag mentette meg, amely az USA-tól és nemzetközi pénzintézetektől érkezett. Mexikónak át kellett adnia olajvagyonát - a nemzet önállóságának kulcsszimbólumát biztosítékként a segélyre. Ennek ellenére Zedillo elnök úgy tűnik, hogy igazán nyitott a demokráciára, egy olyan időszakban elnökölve, amikor az ellenzéki pártoknak végre megengedték a vidéki választások megnyerését és így kifejlődhetett a választási kultúra. A Zapatista erők is működhetnek a demokratikus kereten belül, szabad választásokkal megválasztva belső szervezeteiket. Ezeket az ideológiai fejleményeket időnként aláássák merényletek és más gerilla-stílusú tevékenységek, úgy a lázadók és mint Mexikó militáns rendőrsége részéről.

Nem kétséges, hogy a reformok, legyenek azok gazdaságiak és politikaiak, szerves szerepet játszanak Mexikó életében. Zedillo számára kényes feladat a PRI szorításának enyhítése anélkül, hogy Mexikót a politikai szabadság kiszolgáltassa a káosznak. Eddig az újból feltalált demokrácia működik és minden beszámoló szerint a Mexikói Kongresszus a legjobb az ország újkori történelemben.