Tunézia történelme eseménydús, a területén az első ember a homo erectus lehetett, az évszázadok alatt több hatalom fennhatósága alatt is állt, 1956-óta független

Történelem

Tunézia a legkisebb ország Észak-Afrikában, de stratégiai helyzete eseménydús történelmet hozott számára. A föníciaiak, rómaiak, vandálok, bizánciak, arabok, törökök és a franciák, mind elfoglalták a térséget egy adott időpontban. Valószínűleg a Homo erectus egy csoportja volt a legelső ember, aki lábát az ország területére tette néhány ezer évvel ezelőtt, amikor Kelet-Afrikából a Szaharán keresztül oda érkezett. Azt gondolják, hogy azokban az időkben, a manapság kihalt sivatagot olyan sűrű erdő, bokrok és szavannás fű borították, mint Kenya és Tanzánia síkságait jelenleg. Az emberi települések bizonyítékait a Kebili nevű déli oázisban tárták fel, és azok visszanyúlnak 200.000 évre.

A föníciaiak először Tunéziában Utica városban rendezkedtek be 1100-ban Krisztus előtt, stratégiai pontként használva azt a Tyre kikötő (napjainkban Libanon) és Spanyolország között elnyúló kereskedelmi úton. Az észak-afrikai parton kikötők láncát hozták létre, melyek közül a legfontosabbak Hadrumétum (Sousse) és Hippo Diarrhytus (Bizerte) voltak. De az a kikötő, amely a legfontosabb a történelemben, Carthago, Róma ősi ellensége volt. Az a nyugati föníciai világ vezetőjévé vált a 7. században, valamint jelentős hatalomra tett szert a Nyugat-Földközi-tengeren az 5. század elején. A város térségi hatalma a Róna és Karthágó között dúló pun háborúkig tartott, amely 263-ban kezdődött és 146-ban fejeződött be Karthágó lerombolásával és a népessége rabszolgává történő leigázásával.

A háború után Tunézia területe római tartomány lett. Augusztus császár Karthágót római városként újraalapította 44-ben, Africa Proconsulárisnak nevezve el azt, mint Róma afrikai részét. A mezőgazdaság fontos tevékenységgé vált és az időszámítás utáni 1. században Tunézia gabonatermő síkságai a császárság igényeinek 60 %-t biztosították. A rómaiak további városokat és kolóniákat létesítettek a tunéziai síkságokon és tengerparton; ma azok alkotják Tunézia főbb turista látványosságait.

Az 5. század elején Róma hatalma hanyatlásnak indult és a Vandálok úgy látták, hogy a terület gazdag lehetőséget nyújt a kirablásra. 10 év múlva elfoglalták Karthágót, mint fővárosukat, és elkezdték kirabolni azt. Rabló politikájuk elidegenítette a helyi berber népességet, amely kisebb királyságokat alkotott és elkezdte a vandál települések elfoglalását. A konstantinápolyi Bizánc, aki elfoglalta a területet a vandáloktól 533-ban, és 150 éven át hatalmában tartotta azt, sem volt sokkal jobb.

Az iszlám a 7. században bukkant fel, amikor az arab hadseregek elindultak Arábiából, gyorsan elfoglalva Egyiptomot. Az arabok a 8. század elejére elfoglalták teljes Észak-Afrikát, és Kairóként, mint fővárosként, a térség a gyorsan terjeszkedő iszlám birodalom tartománya lett, a damaszkuszi kalifák uralma alatt.

A berber törzsek elfogadták az iszlám vallási tanokat, de bosszantotta őket az arabok kemény uralkodása. Felkeléseik 909-ig tartottak, amikor a berber shíiták egy csoportja a Fatimidák szövetkeztek az elégedetlen berber törzsekkel és visszavették Észak-Afrikát az araboktól. A fővárosukat a tengerparton építették fel Mahdia közelében, de ez az egység rövid életű volt. Amikor a törzsek egy része visszatért a Sunni valláshoz, a törzsek elkezdtek harcolni egymással, és Észak-Afrika romhalmazzá változott.

A konfliktusok akkor erősödtek fel, amikor Észak-Afrika a Spanyolország és Ottomán Birodalom közötti harc küzdőtere lett a 16. század közepén. Tunézia tucatnyi alkalommal került 50 év alatt különböző kézbe, amikor a törökök elfoglalták azt 1574-ben és az Ottomán Birodalom részévé vált. Az ottomán hatalom a 19. századig tartott, amikor Franciaország lett az erős ország a Nyugati Földközi-tengeren és Tunéziával szemben egyre erősödött a nyomás, hogy fogadja el az európai kultúrát.

1881-ben a franciák 30 000 fős sereget küldtek Tunéziába a határterületek megerősítésére a franciák által elfoglalt Algéria határán. Gyorsan elfoglalták Tunéziát és arra kényszeríttették a helyi bejt, hogy adja át hatalmát a franciáknak. Röviddel utána diszkréten elfoglalták a tunéziai földek jobban termő részét. Franciaország belépése a II. Világháborúba megnyitotta a lehetőséget a tunéziai nacionalisták számára, hogy elindíthassák a függetlenségi harcaikat és Habib Bourghuiba nemzetközi rivaldafényben világította meg Tunézia helyzetét. Az 1950-es évek elején a franciák késznek mutatkoztak engedményekre.

Tunéziai hivatalosan függetlenséget kapott 1956. március 20-án Bourghuiba miniszterelnök, vezetésével. A következő évben az ország kinyilvánította a köztársaságot és Bourghuiba elnök lett, mély politikai és társadalmi változásokat indítva el. Úgy tartva, hogy az iszlám, mint vallás, visszatartja az országot, Bourghuiba lecsökkentette a társadalmi szerepét azzal, hogy eltávolította a vallási vezetőket az olyan hagyományos befolyási területekről, mint az oktatás és törvénykezés. Felszámolták a Shaarija (Korán bíróság) intézményét és azon személyek vagyonát, akik a templomokat és a vallási intézményeket támogatták, elkobozták.

Bourghuiba elnöksége 1987-ig tartott, amikor évekig tartó munkálkodása után, hogy távol tartsa az iszlám párt követőit, a saját belügyminisztere Zine el-Abidine ben Ali használta ki az iszlám lakosság zavargásait azzal, hogy Bourghuibát alkalmatlannak találta mentálisan arra, hogy vezessen és nyugdíjba vonultatta egy palotába Monastir városon kívül.

Ben Ali gyorsan lecsendesítette az iszlám ellenzéket azzal, hogy Mekkába zarándokolt és a Ramadán ünnepét szigorúan betartandónak rendelte el. De még a pártja is ellenezte a hirtelen megszerzett hatalmat, és a fő ellenzéki párt távolmaradt az 1994-es választásokon, ahol 10 széket kaptak a Nemzetgyűlésben a szavazatok 1 %-os arányáért (Ben Ali 97,7 %-os arányával szemben). Ma a politika nem népszerű (vagy nem tanácsos) beszélgetési téma Tunéziában, de sok tunéziai fejezi ki a csodálatát Ben Ali uralkodásával kapcsolatban. Tunézia külpolitikája elnöksége alatt nyugati orientáltságú lett és az ország elismert a stabilitása miatt az alapvetően biztos országot jelent a térségben.

Kultúra

Tunézia lakossága igen toleráns, a külföldiekkel szemben kifejezetten barátságos. A nagyvárosok egyre inkább európai normákkal jellemezhetők. Az arab világban szinte egyedülállóan liberális közfelfogásnak, az iszlám világi felfogásának köszönhetően a helyi fiatal párok zaklatás nélkül korzózhatnak, a szent böjti hónapot (azaz a Ramadán alatt a nappali megtartóztatást) inkább már családi ünnepként, s nem sanyargató lelki gyakorlatként kezelik. A régi normák azonban még hatnak, így a szállodán és szórakozóhelyen kívüli ismeretségeknél célszerű visszafogottan és megfontoltan viselkedni.

Ünnepek, rendezvények

A legnagyobb ünnepek az iszlám valláshoz kötődnek. Áprilisban ünneplik a Ras as-Sana ünnepet, az iszlám Újévet. Júniusban Mohamed születésnapjára emlékeznek, óriási utcai felvonulásokkal, fesztiválokkal és különleges édességekkel.

Az év folyamán a Hold járásától és a csillagok állásától függően változó időben van a Ramadán, amikor az igazhitűek egy hónapon keresztül nem esznek és nem isznak, nem dohányoznak és nem élnek házaséletet, addig, míg a Nap fenn van az égen. Naponta a böjt végét ágyúdörrenés jelzi a mecsetekből, a városok elnéptelenednek, mint nálunk Szenteste délutánján. A máskor nyüzsgő bazár kis boltjai bezárnak, utcák elnéptelenednek. A böjt végét látványos ünnepléssel, az Eid al-Fitr-vel zárják. A gyerekeket ilyenkor megajándékozzák, az ünneplés a nálunk szokásos Karácsony és Szilveszter - Újév ünnepek hangulatával vetekszik.

Az Eid al-Adha a mekkai zarándoklat ideje. Ez az ünnep általában márciusra esik, az utcákat gyönyörűen feldíszítik és még a legkisebb falvakban is látványos rituálék láthatók. A legnagyobb művészeti események közül érdemes megtekinteni a Karthágó Nemzetközi Fesztivált, amelyen az egykori római színházban érdekes zene és tánc előadásokat tartanak. A Karthágó Nemzetközi Filmfesztivál az afrikai és közel-keleti filmművészet legnagyobb seregszemléje.