A történetekkel ellentétben Indonézia őslakói nem Indiából, vagy Burmából származnak, ugyanis itt találták meg az 500ezer éves Jávai Ősember csontvázát

Többnyire úgy gondolják, hogy az indonéziai szigetvilág legelső őslakosai Indiából vagy Burmából származnak. Ezt megcáfolta, amikor 1890-ben megtalálták a kb. 500 ezer éves Jávai Ősember (homo erectus) csontvázát. A későbbi bevándorlók (malájok) Délkelet-Kínából és Indokinából érkeztek, és kb. kr.e. 3000-ben kezdték benépesíteni a szigetvilágot. Az olyan jelentős dinasztiák, mint a buddhista Srivijaya császárság és a hindu Mataram királyság, a 7. század végén jelentek meg Jáva és Szumátra szigeteken. A hinduizmus utolsó jelentős királysága a Majapahit volt, melyet a 13. században alapítottak. A 14. században az iszlám vallásnak a szigetvilág irányába történő erőszakos terjeszkedése arra kényszeríttette a Majapahit királyságot, hogy visszavonuljon Bali szigetére.

A 15. századra erős muzulmán hatalom fejlődött ki Maleka (Malacca) központtal a maláj félszigeten. Hatása rövid életűnek bizonyult, és 1511-ben a portugálok áldozatául esett. A portugálokat a hollandok váltották fel, akik lassan meghódították Indonéziát. A fűszerkereskedelmet Batávia (Jakarta) szigetéről a holland Kelet-Indiai Társaság felügyelte, majd a 18. század közepén elfoglalták Jávát, mikor annak hatalma már hanyatlani kezdett. Hollandia a 19. század elejére vette át a teljes vezetést, és a 20. század kezdetére a teljes szigetvilág - beleértve Aceh és Bali szigetét is - a hatalma alá került.

A II. világháború alatt a szigetvilág Japán általi elfoglalásával együtt kibontakozó nacionalizmus is hozzájárult a holland uralom gyengüléséhez, akik végül, 1949-ben, engedélyezték egy új indonéz köztársaság szuverenitását. Az elnök Achmed Sukarno, a korai 1920-as évek óta az önállóság legjelentősebb személyisége lett. 1957-ben a parlamentáris demokrácia egy kormány nélküli időszaka után Sukarno elmozdította a parlamentet, ezt a szakaszt "irányított demokráciának" nevezte el. Zavargások törtek ki ebben az időszakban Sumátra és Sulawesi szigetein, melyeket azonban 1958-ra ténylegesen levertek.

Sukarno hatalmának konszolidálása jelentéktelen hatással bírt Indonézia gazdasági bajainak csökkentésére. Személyének törékeny hiúsága számos grandiózus építési projekt elindítását eredményezte - a nemzeti újjáépítés eltorzult elképzeléseként - amely éles ellentétben állt népe szegénységével. Amikor Sukarno Malajziával szemben konfrontációt hirdetetett meg, kilépett az ENSZ-ből. Az események 1965-ben csúcsosodtak ki, amikor a kommunista csoportok általi állítólagos állampuccskísérlet során több katonai tábornokot öltek meg, és veszélybe került Sukarno hatalma is.

Suharto tábornok, akit az államcsíny brutális elfolytására kértek fel, végül magához vette az elnöki irányítást. Éles ellentétben a korábbi sukarnoi évekkel, Suharto elsősorban Indonézia gazdasági problémáival foglalkozott, támogatta a nemzeti egységet, a nyitottságot, és megzabolázta a szélsőséges csoportokat. A Kelet Timorral szembeni állandó ellenségeskedés azonban nem szűnt meg. Az 1975-ös, timori bevonulás, az 1991-es mészárlás, az emberi jogok állandó megsértése azt jelezték, hogy sok szélsőség van még jelen az országban.

1997-ben és 1998-ban Indonézia gazdasága drámai válságon ment át - 1998 januárjában a rúpia kiérdemelte a "világ legrosszabban teljesítő valutája" címet. 2,5 millió ember vesztette el az állását, és a Nemzetközi Pénzügyi Alap kemény intézkedések bevezetését követelte jelentős segélyek folyósítása fejében. Sok indonéziai úgy gondolta, hogy a válságot a kormányzat korruptsága okozta, így néhány bátor személy azt javasolta, hogy Suharto mondjon le posztjáról.

A gazdasági problémák egybe estek azzal az időszakkal, amikor a várt monszun elmaradt (a dél-amerikai El Nino jelenségének következtében), és így a hatalmas tüzek sok millió hektár indonéz erdőt semmisítettek meg. Sulawesi és Kalimantan szigetek lángokban álltak, az egész szigetvilág heteken át vastag füsttel volt tele. A természeti katasztrófa következtében repülőtereket zártak be, hajók ütköztek össze a tengereken, és a lakosok légzési nehézségekkel küszködtek. A tüzek különösen nagy kárt okoztak Indonézia orángután populációiban, még nagyobb veszélynek kitéve a kihalásra ítélt példányokat.

1998 márciusában az elnök úgy döntött, hogy további öt éven át hivatalában marad, és ezzel úgy tűnt, hogy figyelmen kívül hagyja a nemzet növekvő ellenkezését. Az IMF gazdasági megszorító csomagja következtében tapasztalható élelmiszerhiány és áremelkedés kormányellenes tüntetéseket váltott ki, 1998 májusában hat egyetemistát ölt meg a hadsereg. Összesen több mint 500 ember halt meg a tüntetésekben Jakartában, így végül Suharto május 21.-én lemondott.
Indonézia alkotmányával összhangban Suhartot (nem túl népszerű) alelnöke, Jusuf Habibie, váltotta fel.

Habibie lélektelenül vetette be magát a demokrácia vizeibe. Suharto távozását követően gazdasági reformokat, függetlenséget vagy autonómiát ígért az ostromlott kelet-timoriak számára, de az ellenzéki erők és az indonéz egyetemisták tovább folytatták tiltakozásukat. 1998 novemberében a parázsló feszültségek újból tömeges tüntetésekké változtak át és véres összecsapások sorozatát eredményezték a katonák és a diákok között. A felekezeti erőszak (különösen nagy volt Ambon és Kalimantan szigeteken) kölcsönös volt, mert a muzulmánok templomokat romboltak le és számos keresztényt öltek meg, illetve Kalimantan szigeten Dayak és Madurese nemzetiségek egymás ellen fordultak, a következmények pedig borzalmasak voltak.

Kelet Timor azon makacs ellenkezése, hogy a teljes függetlenség kivételével semmilyen megoldást nem fogad el, precedenst teremtett Indonézia többi, csatlakozott állama számára. Miután Kelet-Timor 1999 szeptemberében túlnyomó többséggel a szabadságra szavazott, a függetlenség-ellenes félkatonai csoportok százakat öltek meg támadásaik során. Úgy tűnik, hogy Habibie elnököt az események, az ENSZ-et és Kelet Timor csendes-óceáni szomszédjait pedig a nemzetközi szerződések bénították meg.

A halálos szorításon részben lazítottak az ausztráliai ENSZ csapatok betelepítésével, akik az újonnan létrejött Kelet Timor polgárainak védelme érdekében kerültek a szigetre. Ezt az indonéz nacionalisták, akik eleve ellenezték Ausztrália beavatkozását a hazai ügyekbe, nyugati stílusú imperializmusnak tekintették. Azonban a lakosságot nem sikerült az ausztrál csapatok ellen hangolni, mivel az megvédte őket a Nyugat Timor határainál bekövetkező harcoktól.

Rövid időre úgy tűnt, a helyzet megnyugodott, de 1999 októberében, amikor egy mérsékelt iszlám-vezetőt, Abdurrahman Wahidot, Indonézia első demokratikusan megválasztott elnökévé nevezték ki a populista jelölttel, Megawiti Sukarnoputri asszonnyal szemben, újra elmérgesedett a hangulat. Megawati támogatói az utcákat kövekkel és molotov koktélokkal szórták össze, rohamrendőrséget vetettek be, és az ország így újból az erőszak szélén táncolt.

Bali történelme és kultúrája

Bali szigetét már a prehisztorikus időktől kezdve lakták. Első lakói az Ázsia felől az indonéz szigetvilág felé vándorló törzsek leszármazottai voltak, akik mai ismereteink szerint Kr. e. 3000 körül telepdtek le a szigeten. Ebből az időből származó kőeszközöket találtak Cekik település közelében, a sziget nyugati részén.
A prehisztorikus idők végét az India felől érkező hinduk érkezése jelentette, mely a cserépedény-darabokon talált Brahmi feliratok szerint Kr. e. 100 körül történt. Találtak továbbá 9. századból származó feliratokat, melyeken a Balidwipa (Bali szigete) kifejezés volt található. Ebben az időben fejlesztették ki a rizs öntözésére szolgáló bonyolult öntözőrendszereket (ún. subak). Számos ma is létező vallási és kulturális hagyomány visszavezethető erre az időre. A kelet-jávai Majapahit Birodalom (1293–1520) Bali szigetén kolóniát alapított 1343-ban. A birodalom hanyatlásával a 15. században Jáváról tömegesen vándoroltak át a birodalom szellemi vezetői, művészek, papok és zenészek Bali szigetére.

Az első európai, aki Balival kapcsolatba lépett, a holland Cornelis de Houtman lehetett 1597-ben, bár egy portugál hajó már 1585-ben zátonyra futott Bukit partjainál. Ezután érkezett el a holland uralom ideje, bár a hollandok sosem voltak képesek olyan stabil hatalmat kiépíteni maguknak, mint ahogy azt tették Indonézia egyéb részein, például Jáván vagy Malukun. Az 1840-es években először a sziget északi részén vetették meg lábukat azáltal, hogy az egymással szemben bizalmatlan bali csoportokat egymás ellen kijátszották. A hollandok hatalmas vízi és szárazföldi támadást intéztek a Sanur régió majd Denpasar ellen. A bali őslakókhoz képest a hollandok mind a létszámot, mind a felszerelést tekintve túlerőben voltak. A bali csapatok a megadás szégyene helyett egy végső öngyilkos támadás (puputan) indítása mellett döntöttek. A hollandok megadásra felszólító kérései ellenére mintegy 4000 harcos menetelt a halálba a betolakodók elleni harcban. Ezután a holland kormányzók kevéssé szóltak bele a sziget életébe, általában hagyták, hogy a vallás és kultúra dolgában a helyi ellenőrzés érvényesüljön.

Japán a II. világháború alatt elfoglalta a szigetet. Ebben az időben alapította meg egy bali tiszt, Gusti Ngurah Rai a Bali „szabadságharcos” csapatot. A japánok 1945. augusztusi kapitulációját követően a hollandok azonnal visszatértek Indonéziába és így Balira is, hogy a háború előtti gyarmati közigazgatást azonnal visszaállítsák. Ezt a bali lázadók a japán fegyvereket használva próbálták megakadályozni.

1946. november 20-án vívták meg a margai csatát, a sziget középső részén található Tabanan mellett. A 29 éves Gusti Ngurah Rai ezredes a csapatait Marga Ranánál vonta össze, ahol az erősen felfegyverzett holland csapatokkal szemben öngyilkos támadást indítottak. A teljes balinéz haderőt megsemmisítették, és a balinéz katonai ellenállás megtört. A bali repülőtér neve a margai csatát irányító vezető emlékére ma Ngurah Rai nevét viseli.
1946-ban a hollandok kikiáltották Kelet-indonéziai Köztársaságot, a Sukarno és Hatta által kikiáltott és vezetett Indonéz Köztársaság riválisaként. Bali ennek a Kelet-indonéziai Köztársaságnak a része lett a 13 közigazgatási terület egyikeként. Hollandia csak 1949. december 29-én ismerte el Indonézia függetlenségét, ekkor Bali az Indonéz Egyesült Államok Köztársasága nevű állam része lett. Bali 1956-ban hivatalosan is felmondta ezt a holland uniót, és jogilag is az Indonéz Köztársaság része lett.
A Gunung Agung 1963-as kitörése ezreket pusztított el gazdasági káoszt okozva. Számos földönfutóvá vált bali lakos volt kénytelen Indonézia más részére költözni.
Az 1965-ös sikertelen jakartai puccs után Balin, akárcsak Indonézia más részein a jobboldali Suharto tábornok által támogatott seregek számtalan gyilkosságot követtek el az Indonéz Kommunista Párt (PKI) valós és vélt tagjai és szimpatizánsai ellen. A pontos számok mai napig nem állnak rendelkezésre, de több mint 100 000 ember esett áldozatul ezeknek a gyilkosságoknak. Számos ismert, de jelöletlen tömegsír található a szigeten.
2002. október 12-én egy autóba rejtett pokolgép robbanása 202 embert ölt meg és további 209 embert sebesített meg a Kuta nevű népszerű üdülőhelyen. Az áldozatok nagyobb része külföldi turista volt. 3 évvel később újabb bombatámadás történ Kutában és a közeli Jimbaran-öbölben.

Bali híres a táncművészetéről, valamint a festészetéről, szobrászatáról és a fafaragásokról. A balinéz gamelan zene rendkívül fejlett és változatos. A táncok hindu történetekből (példál a Rámájanából) mutatnak be jeleneteket. Híres balinéz táncok a pendet, legong, baris, topeng, barong és a kecak.
A nemzeti képzési programok, a tömegmédia és az idegenforgalom folyamatosan alakítják át a balinéz kultúrát. Indonézia más részéből (legfőképpen Jáváról) bevándorlók pedig megváltoztatják a sziget népességének összetételét.